Szabadság

Lucy:

Aaron falfehéren jött le az emeletről. Mit láthatott, ami ennyire kiborította? Hm. Majd megkérdezem tőle. Biztos vagyok benne, hogy elmondja. Tovább figyeltem minden egyes lépését, amíg le nem ült a bárszékre. Kaptam az alkalmon és elindultam felé, azonban egy kar visszarántott. Megfordultam és Lorennel találtam szembe magam. Tekintete villámokat szórt. Mi baja van? Nyilván az arcomra is kiült ez a gondolatom, ezért a szájával formált egy nevet. „Qhuinn”. Ah, ne már. Csak nem kap féltékenységi rohamot, ha leülök egy kicsit beszélgetni egy teljesen ártalmatlan vadásszal. Nagyon szeretem őt, de a folyamatos féltékenykedése kiborít néha. Komolyan mondom, ha Sally nem lenne, akkor Lorenre is az lenne. Mélyen belenéztem fiú haverom szemébe és tekintetemmel nyugalmat sugároztam és egy bólintással biztosítottam, hogy nem lesz semmi probléma. Kellett még pár másodperc, mire elengedett. Köszönetképpen rámosolyogtam és ismét megindultam Aaron felé. Lazán lehuppantam a mellette lévő székre, mire meglepetten nézett rám és kissé zavarban volt.

- Kérsz egy italt? – törtem meg a csendet. – Dolgoztam már bárban, szóval keverek is neked valami finomat, ha akarod.

- Egy pohár Jack Daniels is megteszi.

- Oh, oké – feleltem, majd felálltam, bementem a pult mögé, és éppen le akartam volna venni két poharat, de egy ijesztő aurájú alak megakadályozott benne. A kezét a fejem fölött a polcnak támasztotta. Ugyan vigyorgott rám, de nagyon hátborzongató látvány volt.

- Te mit csinálsz itt, kedvesem? – szólalt meg végül.

- Hát piát akartam volna csinálni, de sajnos az utamban vagy – mosolyogtam vissza gúnyosan, majd egy mozdulattal átbújtam a karja alatt. – Ja, várj ezt elfelejtettem – tértem vissza a karjai közé és levettem az üveg alkoholt. Hitetlenkedve bámult rám.

- Azt hittem, hogy a csábom bejön majd és zavarba tudlak hozni.

- Sikerült nem látod? – mutattam a hajamra, majd hirtelen elnevette magát.

- Bírom a humorod.

- Igen, én is – válaszoltam a vállamat megrántva, majd a szúrós szemekkel néző Aaron mellé ültem vissza. - Na és mit láttál odafent, hogy ennyire kikészültél?

- Nem akarod tudni – mosolyodott el kényszeredetten és Veanre nézett. Ez furcsa volt, de nem akartam őt kényszeríteni a válaszadásra, így annyiban hagytam a dolgot. – Van hol aludnod? – hallottam a saját hangomat.

- Nem igazán. Az igazság az, hogy annyira elsiettem otthonról, hogy nem nagyon gondoltam a pénzre.

- Idióta – mondtam ki a fejemet rázva és lehúztam a poharam tartalmát. Először csak bámult rám csodálkozva aztán egy halk nevetést lehetett hallani.

- Egy lány sem tudott még megnevettetni.

- Naaa… hol marad a démonjelző? Még a végén megsértődök – fújtattam viccesen, mire ismét elnevette magát csak hangosabban. Ez a nevetés melengette a szívemet. Fenébe, miért gondolok ilyeneket? Gondolatban pofán vágtam magam, aztán eszembe jutott egy nagyon rossz ötlet. – Mit szólnál hozzá, ha megengedném, hogy nálunk lakj? Van egy csomó vendégszobánk.

- Ez igazán hízelgő ajánlat, de nem hinném, hogy a barátod örülne neki.

- Vele ne foglalkozz. Majd én beszélek vele – mosolyodtam el. – Szóval? Mi a válaszod?

- Haaa… legyen. Köszönöm, Lucy – mondta ki a nevemet szinte suttogva. A szívem vadul kezdett el kalapálni és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Egy hang hozott vissza a valóságba.

- Lucy! Lucy! Szívem, minden rendben van? – lépett a látókörömbe Qhuinn. Mikor került ő ide? És hova lett Aaron? Kérdőn pillantottam Veanre, mire ő a fejével az ajtóra bökött. Szóval akkor kiment levegőzni. Vagy Qhuinn kiküldte.

- Persze, jól vagyok – ráztam meg a fejemet. – Qhuinn! Beszélhetnénk?

- Mond – ült le mellém kíváncsian. Úgy néz  ki jó kedve van, akkor jó időzítés.

- Aaron nálunk fog lakni egy darabig – jelentettem ki az időt nem húzva. Azonnal leolvadt az arcáról a mosoly. Jaj, ne már.

- Szó sem lehet róla.

- Megmentett és nem ölt meg. Miért is? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Mert egy vadász? És, ha jól látom bukik rád.

- Nem hinném, hogy rám hajtana. Ettől nem kell félned. Max én hajtanék rá – csúszott ki a számon mérgemben.

- Mit mondtál?

- Jól hallottad – néztem mélyen a szemébe. – Nézd, elegem van már abból, hogy folyton féltékeny vagy mindenkire. És hogy megmondod, mit csináljak, mit ne csináljak. Egy örökös diktátor vagy – álltam fel a székemről villámgyorsan és az ajtó felé vettem az irányt.

- Lucy! Ha most kimész azon az ajtón, úgy hogy ezt nem beszéltük meg… - hagyott egy kis szünetet -, akkor ez nem fog menni köztünk.

- Sosem ment – mosolyodtam el és a kilincset lenyomva, kisétáltam az ajtón. Azt hiszem ez volt életem legjobb döntése. Valamennyire felemelő érzéssel járt, de ugyan akkor fájt is egy kicsit. Mert egykor szerettem Qhuinnt, de mostanra már elpárolgott az a különös és jó érzés. Régóta érett már ez a veszekedés is.  Kint megtaláltam Aaront, aki egyből észrevette, hogy nyugtalan vagyok.

- Mi a baj? – kérdezte az arcomat fürkészve.

- Úgy néz ki, hogy szakítottam Qhuinnel - mosolyodtam el egy utolsó könnycseppet elhullajtva miatta. Végre egy kis szabadság.