Mit is akarsz tőlem?

Phantasm

Amióta az eszemet tudom Aaron úgy emlékszem, mint aki mindig is hamar mérges lett. Már egészen kicsi korunkban nehezen tudta visszafogni a haragját. Hiába nem voltunk soha jó testvérek, attól függetlenül nem szívesen haragítottam őt magamra, persze néha az akaratom ellenére megtörtént, és elhihetitek, abból én sosem jöttem ki jól. Emlékszem a legelső esetre, amikor nekivágott a falhoz, és behúzott egyet. Négy éves voltam, és volt egy pokolkutyám, Aaronnak pedig egy szakállas agámája. Egy pokolkutya? Nem hiszem, hogy éppen egy gyereknek való kis kedvenc, de nekem az kellett, apám pedig híve volt a kemény nevelésnek, és ha megtanultam uralni egy pokolkutyát, akkor mindenképpen jót fog tenni. Bonsainak hívták, és jól gondoljátok, egyáltalán nem tudtam őt uralni, annyira nem, hogy hiába szóltam rá, nem figyelt rám, és a bátyám gyíkját konkrétan egyben nyelte le. Aaron akkor éppen valami táborszerűségben volt, és nagyon féltem, hogy mit fog velem csinálni, amikor hazaér. Persze amint rájött, hogy mi történt rajtam töltötte le a haragját. Az érzelmeit már akkor nagyon jól eltudta rejteni, az ereje hatalmas volt, pedig alig kilenc évesen egy gyerek még egyáltalán nincs ilyen erőnlétben. Csak tudnám, hogy apa milyen kiképzésben részesítette őt. A második konkrét helyzet, amit megtudok említeni? Évekkel később volt, tizenkettő voltam, ő pedig tizenhét. Tudjátok, ez az a kor, amikor az emberben, démonban, vagy legyen bármi, felébred a szexualitás és érdeklődni kezdenek egymás iránt. Nekem meg alap dolog, hogy Aaron szobájából kellett valami, csak nem számítottam rá, hogy éppen aktus van. A jobbegyenes, amit akkor kaptam? Azt hiszem azóta nem felejtettem el, hogy mielőtt belépek valahova illik kopogni.

Szóval az évek során volt pár érdekes helyzetünk, és nem is csodálom, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Nem mintha túlzottan törtük volna magunkat valaha is, hogy jobb legyen a kapcsolatunk, csak valahogy nem volt közöttünk sosem meg az a bizonyos testvéri összetartás. Én utáltam őt, mert az árnyékába kellett, hogy éljek, ő meg nem bírt engem, mert olyan vagyok amilyen. Lehet, hogy igaza volt, hogy gyenge vagyok, de ez nem érdekelt, azok után, amit túléltem, az ő véleménye érdekelt a legkevésbé.  

És, ahogy most itt állt velem szemben? Nem tudtam mást csinálni, mint állni a tekintetét, és árgus szemekkel figyelni a következő mozdulatát. A szemei szikrákat szórtak, a keze ökölbe szorult, a dühét próbálta visszatartani, az érzésein úgy uralkodott, hogy még csak véletlenül se tűnjön el a közömbös arckifejezése. Tudtam, hogy hátrébb kellett volna lépnem, vagy odébb mozdulni, esetleg elfordulni és elmenekülni, de ezt meg kellett, hogy kapjam. A következő pillanatban már mozdult, a lábait gyorsan szedte, majd a pulton áthajolva, az ökle az arcomnak csapódott. Az ütés erejétől hátraestem, és ha Vean nem kap el, akkor már rég a földön feküdnék. Küldtem felé egy hálás mosolyt, majd az arcomhoz nyúltam. Az ajkam felszakadt, az arcom bal fele pedig sajgott rendesen, biztos voltam benne, hogy már kezd vörösödni. Hogy meglepődtem-e? Nem mondanám, tudtam, hogy meg fog ütni. De mikor is lett ennyire erős? Mérgesen fújtatott egyet, és úgy fordult felém.

- Ezt azért kaptad, mert egy szó nélkül leléptél – emelte rám a tekintetét. Csalódottság és a düh hátramaradt szikrája csillant a szemében. Ne már, hogy ennyire megviselte őt, hogy leléptem otthonról, egyszerűen lehetetlen. Soha nem is érdekeltem őt.

- Semmit sem változtál – sóhajtottam fel, egy fájdalmas mosoly kíséretében. A testem remegett, egyáltalán nem voltam arra felkészülve, hogy Aaron hazarángasson. Vean kezét szorongatva próbáltam erőt venni magamon, hogy legalább a remegésem elmúljon, de egyáltalán nem segített. Az egyik kezét óvatosan végigsimította rajtam, a fülemhez hajolt, és elsuttogott egy halk „Nyugodj meg”-et. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Ötletem sincs, hogy mi lenne velem, ha Vean nem lenne mellettem.

- Én viszont rád sem ismerek. Mit keresel itt egy démonnal? – Szinte köpte a szavakat, de a hanglejtésével azonnal visszahozott a valóságba. Hogy engem bánt? Pont leszarom, azt csinál velem, amit akar, összetörheti a lelkem, elveheti az életem, megüthet, bánthat, megölhet, de könyörgöm, csak rá ne mondjon semmit.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – fordultam el tüntetőleg, a hangomat felemelve. Ezt nem hagyom annyiban, még mit nem.

- Nekem jó okom volt rá – vont vállat. Meglepődve hallgattam a válaszát. Az én démonom nem jó, de azok, akik vele vannak valószínűleg mások. Nem is tudom ki volt az, aki évekkel ezelőtt még az összeset megölni.

- Nekem is – húztam egy gúnyos vigyort az arcomra, mire kérdőn nézett rám. Hoppá, tényleg, ezt az apró információt még kispóroltam Aaron életéből, mely szerint ez a démon, aki méghozzá férfi a barátom. A szemem sarkából Veanre pillantottam, aki hasonló fölényes vigyorral nézett a bátyám felé. A gyomrom görcsberándult, a testemen kellemes borzongás futott végig, ahogy az eddigi együtt töltött perceinkre gondoltam. Hirtelen mindennél jobban oda akartam bújni hozzá, és megcsókolni őt, hogy aztán percekkel később az ágyban kössünk ki, de ez itt, és most nem volt ennyire egyszerű, és be kellett, hogy érjem a tenyere melegével. Aaron még mindig kutakodva méregetett engem, elpirulva kaptam el a fejem, és emeltem a tekintem Veanre. – Mindegy, nem érdekes. – Aaronnak már nem volt alkalma válaszolni, mert egy újabb démon jelent meg a Doomsayerben. Jelen pillanatban nem túlzottan érdekelt, hogy ki ez a barnahajú, életvidám srác, de jövök neki eggyel. Aaron figyelmét most ő kötötte le, én pedig ezt a helyzetet kihasználva megpróbáltam a leghamarabb köddé válni. A raktárajtó takarásába siettem, a hátamat a falnak vetettem, és kifújtam magam. Kissé összetörten rogytam le a földre, és most, hogy a testvérem okozta frusztrációm eltűnt, megéreztem a fájdalmat az arcom bal oldalán. A kezemmel óvatosan megtapogattam, felszisszentem, ahogy hozzáértem, nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni. Pár pillanattal később Vean jelent meg mellettem, és guggolt le mellém. Az állam alá nyúlt, a fejemet kicsit maga felé fordította, hogy jobban megtudja vizsgálni a sebet.

- Azt hiszem, felmegyek ezt lejegelni – mutattam kedvtelenül az arcom felé, és feltápászkodtam a földről. Érdeklődve emeltem a pillantásom Vean felé, hogy ő jön-e vagy sem.

- Kezdtem már őket unni – vont unottan vállat. Az emelet felé vettük az irányt, de ahelyett, hogy a lakásba nyitott volna be, egyik másik ajtón sétált be.  – Jobban jársz, ha én adok rá valamit, a jég szart sem ér – biccentett felém. Ez a szoba amolyan szertárként szolgált, amellett, hogy az egész kóceráj egy nagy egy raktár volt. Egy kisebb keresgélés után egy vörös folyadékot tartalmazó fiolát dobott felém. Ahogy elkaptam végigpillantottam a fiolán. Démonvér. Ilyen valószínű csak vészhelyzetre volt itthon, és az is lehet, hogy Vean sajátja volt. A démonvadászok törvénye szerint a használata illegális volt, de ez rám már nem vonatkozott. Maga a vér pedig meglepően jótékony hatással volt az emberi testre. Ha nem volt semmi bajod, akkor egy kicsit felpörget, és sokkal jobb, mint a kávé. Nos, ha nem voltál rendben, akkor azonnali gyógyító hatása lesz. Kipattintottam a kupakot, és egybe húztam le a tartalmát.  Ha valaki azt mondaná nekem, hogy a démonvérnek nincs jó íze, akkor ott ütném le, ahol van. Az emberi vér vasszerű, néha édeskés ízű volt, ellenben a démonvér kellemesen édes, és mégis savanykás volt, tökéletes hatást alkotva. ahogy megízleltem azonnal rájöttem, hogy ez Vean vére, annyi véresre harapdálás után, már egyszerű volt felismernem. Megborzongtam, aztán a fájdalom elmúlt, a duzzanat csökkent, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Jobb már? – kérdezte vigyorogva, mosolyogva öleltem őt át, és bólintottam. Aztán ahogy elengedtem volna őt, a lakás felé akartam venni az irányt, de végül az ölébe vett, és úgy akart tovább vinni. A folyosónál tovább nem jutottunk, sarokba szorítva találtam magam, a kezei közrezártak, viszont nem éreztem magam feszélyezve, sokkal inkább kellemes védelmet nyújtott. Vadul tapadt az ajkaimra, és úgy kaptam utána, mint egy éhes madárfióka, aki már igencsak rég evett. A vérem felforrósodott, a levegő a tüdőmbe szorult, az agyam kikapcsolt, és csak ő lebegett a csukott szemeim előtt. Olyan intenzíven törtek rám az érzések, hogy belenyögtem a csókba, és a lehető legközelebb simultam hozzá, hogy minél jobban érezni tudjam őt. A vékony ingen keresztül is éreztem a testéből áradó hőt, az illata bódító hatással volt rám. A kezei lejjebb csúsztak, és benyúlt a pólóm alá, hogy végigsimíthasson a bőrömön. Az érzékeim csakis rá voltak kiélezve, libabőrös lettem, érezni akartam őt magamban. Az ajkai most a nyakamat találták meg, a levegőt kapkodtam, de még így sem jutott elég oxigén az agyamhoz, a lábaim már nehezen bírtak, de Vean erősen tartott. Bódult állapotban nyúltam az inge alá, és megpróbáltam lerángatni róla a testeinket elválasztó anyagot.

- Phan? – hallottam meg egy hangot Vean háta mögül, és ó, bár ne tudtam volna, hogy kihez tartozik! Legkevésbé sem akartam elhúzódni Carniveantől, és ő is morogva fordult a bátyám felé. Sosem szerette, ha bármiben is megzavarták, de én sem panaszkodhatok. Ki örülne neki, ha ilyenkor valaki mondjuk úgy, hogy „rád nyit”.  – Te meg mi a faszt csinálsz? – A tekintetéből most őszinte döbbenetet véltem kiolvasni, az arcára kiült a sokk. Elvigyorodtam. Az én bátyámról volt szó, Aaronról, belőle nem tudtál normális emberi érzéseket kicsalni, most mégis ledöbbent, mert az öccsét egy férfival látta együtt. Hát ez fergeteges.

- Meglepetés? – vágtam rá, Vean elismerően pillantott rám. Talán ő se nézte volna ki belőlem, hogy ebben a helyzetben ilyen lazán tudok viselkedni. Valószínűleg arra várt, hogy elpirulva süssem le a szemeimet. Annyira prűd azért én sem vagyok, sőt.  Carnivean belökte a lakásunk ajtaját, és maga után húzott engem.

- Ha megbocsájtasz, nekünk még mindig van egy kis dolgunk – nézett rá gúnyosan. Imádtam ezt a felé nézését, őrjítően szexin állt neki, lehetetlen ellenállni Veannek.

- Na, azt már nem! – jelentette ki Aaron, és az ajtó elé lépett, hogy ne tudjuk becsukni. Vean unottan forgatta meg a szemeit, továbbra is vigyorogva pillantott a bátyám felé.

- Figyelj, ha ennyire végig akarod nézni, felőlem maradhatsz is. – Az egyik szemöldökét felvonva nézett a halálra sápadt Aaronra, aki inkább kifordult az ajtón. A fejemet fogva röhögtem el magam és ráztam meg a fejem hitetlenül.

- Szerintem utána megyek – jelentettem ki végül, Vean kérdőn nézett rám. Felkaptam az egyik pulcsiját, ami kicsit lejjebb ért, úgy a combom közepéig és lerohantam Aaron után.  Aztán a lépcső lábánál egy barnahajú energiabombával találtam magam szemben, aki nem akart elsétálni az útból.

- Szia, Phantasm, ugye? Alex Brigth vagyok, van kedved engem egy kicsit kikísérni levegőzni? – vigyorgott rám, én zavartan néztem rá vissza. Mit is akarsz tőlem, Alex?