Nem várt találkozás

Phantasm

Sosem gondoltam volna, hogy egy Doomsayerhez hasonló hely emeletén fogok lakni, és azt sem, hogy egy olyan srác, mint Carnivean lesz az, aki a kilátástalan helyzetemből alkot nekem egy jövőt. Azt hiszem, hogy ez az, amit soha és sehogyan nem leszek képes meghálálni neki. Bármennyire is próbálkoznék, tulajdonképpen az életemet mentette meg azzal, hogy aznap, ahelyett, hogy hagyott volna elmenni, utánam szólt, és felajánlotta a lakása egyik szobáját, valamint azt, hogy itt dolgozhassak. Nem tudom, hogy ismeritek-e azt az érzést, amikor az eddigi elveid teljesen felborulnak, és a gyerekkorod óta gyűjtött tanulmányaid cáfolásra kerülnek, de ez volt az a helyzet, amikor velem ez történt. Arra neveltek, hogy démonokat öljek, arra, hogy ők azok, akik az emberek ellen vannak, és ha nem figyelünk, akkor üzletet kötnek velünk a lelkünkért cserébe. Ők a gonoszak, mi a jók, ők a préda, mi a vadászok. Ezt így láttam egészen tizenhat éves koromig. Amikor viszont Carnivean befogadott, akkor cáfoltak rá erre az egész sztorira. Lehet, hogy csak a saját hasznát nézte az egészből, és azt, hogy így kevesebb munka jut rá a kocsmában, de attól még befogadott, és igazából számomra csak ez számít. Úgy egyeztünk meg, hogy ő biztosít tetőt a fejem fölé, de annak érdekében, hogy ne egy „Ingyenélő ki senki” legyek kapok munkát a Doomsayerben, és a fizetésemnek a háromnegyedét levonja lakbérnek. Ez csak azért volt számomra megfelelő, mert a kaját szinte mindig ő állta, és engem sosem hagyott főzni, mert még a végén felgyújtanám a konyhát, és a lakbéremben a rezsi már benne volt, így nekem nem kellett semmire sem költenem. Bár meg kell említenem, hogy ez nem olyan sokáig ment így. Tudjátok, van az a bizonyos pillanat, amikor valakinek annyira vonz a kisugárzása, hogy nem tudsz neki egyszerűen ellenállni, és a legvégén azon kapod magad, hogy beleszeretsz a másikba. Az unalmas kis napjaim, amik azzal teltek, hogy démonok százait szolgáltam ki havi szinten valamilyen itallal, hirtelen megváltoztak. Nem mintha akkora nagydolog lett volna beleesni valakibe, hogy elűzze minden unalmam, nem. Itt sokkal inkább az volt az érdekes, hogy ő azt, hogy én teljesen és halálosan beleszerettem, nagyon hamar észrevette. Hiába próbáltam meg tagadni, akkor inkább csak kiprovokálta belőlem, azzal, hogy megcsókolt, én pedig gondolkozás nélkül csókoltam vissza, néha pedig azzal, hogy az ujjait óvatosan végigvezette a hasamon, vagy esetleg a combomon, ami miatt belőlem reflexszerűen törtek fel a nyögések. Így történt az, hogy végül az én szobám teljesen feleslegessé vált, hiszen minden éjjelemet Carnivean karjai között töltöttem. A lakbérfizetés is elmaradt, a fizetésem pedig valahogy közös kasszára került, ami igazából egyáltalán nem zavart. Szóval végül így kötöttem ki Carnivean mellett, és nem is nagyon szándékoznék hazamenni.

Most éppen egy olyan hétvége következett volna, amikor a Doomsayer egyáltalán nincs nyitva, és kezdtem volna már örülni, hogy végre nem azzal telik az éjszaka és a nappal is, hogy agyon dolgozzuk magunkat, majd kidőlünk, hanem mondjuk úgy, hogy érdekesebb dolgokkal is tudunk foglalkozni, akkor jön közbe valami, ami miatt kénytelen vagy felkelni, és csinálni, amit kell. A tegnap éjjel egészen hosszúra nyúlt, és ha össze akarom számolni, hogy eddig hány órát aludtam, akkor maximum három ujj lenne hozzá szükséges, így nagyon örültem annak a telefonhívásnak, ami Carnivean telefonjára érkezett, és sikeresen felébredtem rá. Először fel sem akarta venni, és legszívesebben kinyomta volna a beérkező hívást, de végül felvette, mert gondolom fontos dologról volt szó. Miután lerakta a telefont kissé morcosan emelte le a karjait rólam, és indult el felöltözni, majd ki a konyhába. Hozzáteszem Carniveanról tudni kell, hogy a tökéletes italkeverési módszerei mellett mérgeket, és gyógyszereket is képes kutyulni. Ez amolyan második munka volt számára. Nem volt elég, hogy látszólag, egy teljesen normális démonoknak fenntartott kocsmát vezetett, emellett a Doomsayer egy menedékhelyként is szolgált a sérült démonoknak, még hívta az a kötelessége is, melyet még lent a pokolban töltött be fiatal korában. Visszahúztam magamra a takarómat, és a párnámat szorosan átöleltem. Megpróbáltam visszaaludni, de szinte esélytelen volt. Már hozzászoktam ahhoz, hogy keveset alszok, és még így is állok a lábamon. Álmosan keltem ki az ágyból, és indultam el a konyha felé, hogy csináljak magamnak egy kávét. Carnivean a konyhapult előtt guggolt, és szedte ki a szekrényből a dolgokat. Érdeklődve pillantottam felé, és próbáltam kivenni, hogy mik vannak a szekrényben. Régen rengeteget kellett a démoni mérgek és gyógyszerek hozzávalóival foglalkoznom, és utáltam, elég rendesen. Ennek ellenére a lehető legjobb jegyeim voltak belőle. Nagyon jól ment, bármennyire is nem akartam, volt hozzá érzékem. Ezt pedig a tanárom is tudta. Megálltam a nyitott szekrényajtó mellett, és lenéztem Veanre.

  – Nem gondolta volna, hogy emberi drogot is használtok a kotyvalékaitokhoz – pillantottam a fehér port tartalmazó zacskóra.

 – Sok mindent nem tudsz még, kicsi Phantasm – emelte rám a tekintetét egy fél másodpercre, aztán megint a polcon lévő dolgokat vizslatta. – Ahogy a démonvadászok sem. Hiába vizsgáltok meg egyfajta mérget, vagy gyógyszert, nem egyfajta recept szerint keverjük, főleg nem én. Rengetegszer találkoztam már démonvadászok által meglőtt démonnal, mindig máshogy keverem az ellenszert – vont vállat, és összeszedte a maradék hozzávalókat. Felpattant, a lábával berúgta a szekrényajtót, és lerakta az asztalra a dolgokat. Aztán hozzám lépett, a testemet a konyhapulthoz préselte, az egyik kezét végigvezette a hasfalamon. A levegőt szaporábban kezdtem venni, a szívem hevesen vert. Az ajkát a nyakamhoz szorította, és egy apró puszit nyomott rá. Az érzésbe belenyögtem, és a testemen kellemes borzongás futott át. Pontosan tudta, hogy a néhány gyengepontom közül a nyakamon, az ütőerem mentén volt az egyik. Önelégült vigyorral nézett rám, és egy lassú, szenvedélyes csókban részesített, amire a végén teljesen beleszédültem, a levegő a tüdőmbe szorult, a testem teljesen az övéhez simult. Aztán arrébb lépett tőlem, nekem pedig csak akkor tűnt fel, hogy egészen idáig nem vettem levegőt. Próbáltam rendbe szedni a légzésem, miközben Carnivean után bámultam, aki levonult az alsó szintre, a Doomsayer raktárába, hogy összekutyulja a… Bármi is legyen azt.

Másfél órával később hallottam meg, hogy nyílik a kocsma ajtaja, és azonnal lerohantam, hiszen kíváncsi voltam, hogy kik voltak a megrendelők. Akik szavára Carnivean azonnal elkészíti a kérést a szabadnapján, azokra természetes, hogy kíváncsi vagyok. Leérve az első ember, akit megpillantottam az egy olyan személy volt, akit álmomban sem gondoltam volna, hogy itt látok újra. Visszabújtam a fal takarásába, és meghallottam Carnivean hangját, hogy bocsássanak meg neki egy pillanatra. Odajött hozzám, én pedig mereven bámultam magam elé. Érdeklődve mért végig, belőlem egy szaggatott sóhaj tört fel.

 – Látod ott a magas szőke hajút, démonvadász – böktem arra, amerre láttam őket. Egy gúnyos mosolyt húzott az arcára, és már éppen válaszolt volna, hogy „Nem egyáltalán nem látom” de nem hagytam, hogy ezt megtegye. – Na, ő a bátyám – nyögtem ki. Az arca megint komoly volt, és a kezem után nyúlt, amit megszorított.

 – Nem kell aggódnod, itt vagyok – mondta, én pedig megöleltem őt. A karjai közé zárt, és megpróbáltam megnyugodni, nem sok sikerrel.

  – Ki fog nyírni – motyogtam Carnivean mellkasának. – Otthagytam a családomat, otthagytam őt, aki tulajdonképpen észre sem vette, hogy mennyi rosszat csinált nekem, és mindennek már másfél éve. Nem is beszélve arról, hogy itt vagyok, egy démonnal. Együtt egy démonnal – húztam el a számat, mire ő mérgesen lépett arrébb mellőlem.

 – Ha most gondolod meg magad, szerintem magával is vihet – mondta unottan, én döbbenten néztem rá.

 – Nem akarok veled a bátyám miatt összeveszni – fordítottam el a fejemet, sosem tudtam állni ezt a pillantását. Nem hoztam fel gyakran, hogy egy démon és egy démonvadász kapcsolata érdekesen hat, de ha mégis mindig ideges volt, mert nem azt látta ebben a kijelentésben, amit én. Meg nem értette, hogy mitől félek ilyenkor. A Doomsayerben rengeteg démon fordult meg napi szinten, a törzsvendégek tudták, hogy együtt vagyunk, és mindenki tudta, hogy démonvadász vagyok. Azt mondják, hogy különleges, erdeifenyő és citromfű illatunk van, emiatt vagyunk mások, mint a normális emberek, egyébként lehetetlenség lenne megkülönböztetni minket tőlük első látásra. – Csak nem akarok vele találkozni, de azt hiszem nem véletlen keverte őt ide a sors, úgyhogy, ha most nem megyek oda hozzá, akkor talán később egy sokkal másabb helyzetbe vet minket egymás elé a sors keze – vontam végül vállat, és egy nagy levegőt vettem. Vean még mindig kicsit mérgesen nézett rám. Újra odalépte hozzá, a fejemet a vállába fúrtam, a szemeimet összeszorítottam. A torkomban egy hatalmas gombóc volt. – Sajnálom – mondtam neki. Az egyik karját a hátamra tette, és végigsimított rajta. – Félek a bátyám véleményétől, és ezt pontosan tudod, mert eleget meséltem már róla. Azért is csalódottan fog rám nézni, mert egy démonnal vagyok együtt, és azért is, mert az a bizonyos démon egy férfi, és talán ez nagyobb pofon lesz neki, mint bármi más – sóhajtottam. Carnivean erre csak karon ragadott, és kirángatott a fal takarásából. A pulton túl már láttam a kis csapatot. Egy vörös hajú lány ült az egyik asztalnál, a karjai között, egy fiú, aki nem volt magánál. Körülöttük állt egy magas barnahajú srác, aki mellett egy rózsaszínre festett hajú, nagy valószínűséggel félvér démon lány, közel sem volt olyan erős a kisugárzása, mint a többieknek. Végül mellettük a bátyám. Amikor megpillantott először el sem akarta hinni, hogy tényleg engem lát. Legalábbis ezt olvastam le az arcáról. Tulajdonképpen ott helyben el akartam süllyedni, ezért a lehető legközelebb helyezkedtem el Carniveanhez. A pult alatt összefonta az ujjainkat, leginkább ez volt az, ami életmentően hatott számomra. A vörös hajú démon kérdőn nézett Aaronra. Bennem ekkor tudatosult, hogy ő is démonok között volt, méghozzá úgy, hogy egyikük sem volt halott, bár félig halott igen. Kérdőn pillantottam Carniveanra, mire ő csak biccentett a magas barnahajúnak, hogy jöjjön ide.

 – Phantasm, ő itt Loren Carter. Az apja egy régi barátom – mutatott be neki. Kinyújtottam felé a kezem és kezet ráztunk, ám a következő pillanatban már a félhalott démon mellett gubbasztott. Ahogy a srác feléledt, megéreztem a benne lakozó erőt, ami szinte robbanásszerűen érintett. Biztos, hogy nem egy átlagos démonról van szó.

 – Te mentetted meg az életét? – néztem Veanre, aki a kérdésemre csak bólintott. Kezdett bennem összeállni a sztori. A bátyám meg akarta ölni a démont, aztán valahogy végül úgy döntött, hogy megmenti, amit én a cukin mosolygó kis vörös démon varázsának tudnék betudni, így végül itt kötöttek ki Carniveannél, aki gyógyszert kevert a félholt srácnak, ezzel megmentve az életét. Vagy, valami ilyesmi.

 – Carnivean? – hallottam meg a démon hangját, aki eddig a Vöröske ölében feküdt.

 – Bizony, személyesen és élőben – villantotta rá Carnivean a lehető leggúnyosabb mosolyát a srácra.

 – Köszönöm – mondta kicsit zavartan. Azt hiszem nem volt hozzászokva, hogy ő tartozik bárkinek is köszönettel.

 – Igazán nincs mit – vont vállat Vean. – Majd meghívsz egy Démon könnyére – legyintett, aztán a srác rám emelte a tekintetét. Érdeklődve nézett rajtam végig, gondolom nem tudott hova rakni. Hát igen, egyáltalán nem hasonlítottam Aaronra. Ő szőke volt, magas, és erős testfelépítésű, teljes mértékben apánk mása. Ellenben ott voltam én, aki kis vékony, nem túl magas, barna hajjal rendelkezett, és olyan finom vonásokat kapott, mint az anyja. Ha nem tudom, akkor én sem hiszem el, hogy testvérek vagyunk.

 – És te ki vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kissé vonakodva.

 – Phantasm Holmes – válaszoltam neki hasonló hangvétellel.

 – Az öcsém – találta meg a hangját Aaron is. Nyeltem egyet, és bólintottam. Tényleg az öccse voltam, és azt kívánom, hogy bár ne lettem volna.