Doomsayer

Phantasm

Tökéletes démonvadász? Ugyan, olyan nem létezik, de ha mégis, akkor a bátyámmal tudnám őt azonosítani. Aaron Holmes, megtestesíti mindazt, amire egy démonvadásznak szüksége van. Erő, akarat, elszántság, reakcióidő, és olyan mással össze nem mérhető megfigyelő képesség, amilyen az embereknek nagyon ritkán adatik meg. Persze egyáltalán nem volt már átlagos gyereknek sem. Kiskorában a pentagram rajzolási készségét fejlesztette olyan kiváló szintűre, hogy még egy nagyobb démont is egyszerűen képes vele fogságban tartani, és olyan állóképességre tett szert, amilyen nekem sosem lesz, edzek bármennyit. Az évek során a kimagasló teljesítménye miatt mindenki úgy látta, hogy egy új tehetséget fedeztek fel, Aaron egy igazi csodagyerek, maga a nagybetűs Démonvadász. Ezek után nekem hihetetlenül nehéz volt bármiben is jól teljesítenem. Ha valamit elrontottam, akkor jött a „Bezzeg Aaron…” kezdetű szöveg, ha pedig valamit jól csináltam, akkor a „Bátyád nyomdokaiba léphetsz még…”-hez hasonló dumák jöttek, és akkor mondtam azt, hogy nekem teljes mértékben, és fullra elég. Lehet, hogy lett volna tehetségem ahhoz, hogy vadász legyek, talán ahhoz is, hogy démont öljek, nem tudhatom sohasem, de más utat választottam, és ez így volt a jó. Ezt így gondoltam akkor, és még így gondolom most is, a dolog nem fognak változni, ahogy az sem, hogy teljes mértékben megvetem a családom munkásságát.

Tizenhat éves lehettem, amikor azt mondtam, hogy elég. Az egész családból, az egész démonmizériából, és kiakartam lépni abból az életből, amit az átlagos emberek nem ismertek, és olyan akartam lenni, mint ők. Nem azzal foglalkozni nap, mint nap, hogy hogyan kell egy démont egy szúrással megölni, vagy bezárni őket egy pentagramba, és akár addig kínozni őket, míg el nem nyerem az életerejüket. Nem mondanám, hogy túlzottan jószívű lennék, csak vannak elveim, amiket semmi pénzért nem szegnék meg. 

Szóval fogtam magam, és elindultam otthonról, és ahogyan az sem érdekelt, hogy most miből fogok megélni, az sem érdekelt, hogy hol. Csak mentem egészen addig, amíg a lábam vitt, és végül egy Doomsayer* nevű kocsmában kötöttem ki, ami a neve ellenére meglepően kellemes hely volt. Ahogy beléptél mindent lilás, és sárgás fény vett körbe, a pult mögött egy magas, hosszú, eper szőke hajú férfi állt. A haja össze volt kötve, és oldalra dobva hordta, a ruhája teljesen, mint egy pincéré, a hideg és barátságtalan mosolya pedig valami hátborzongató módon elbűvölő volt. A polcokon a legkülönfélébb italok sorakoztak fel, olyanok is, amikről még életemben nem hallottam. A háttérben, pedig volt egy hatalmas üvegablak, ami Lucifert ábrázolta. Egyszerre vonzott, és taszított a hely, ahogy a pultban álló férfi is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. A szemével kényszerített, hogy menjek oda, de maga a kisugárzása annyira sötét volt, hogy azt kívántam bárcsak be sem léptem volna. Végül a hely hívása győzött, és kissé vonakodóan ugyan, de felültem az egyik fekete bőrrel borított bárszékre, és a pultos felé intettem, aki vigyorogva lépett közelebb hozzám. 

 - Mi szél hozott erre, Vadász? – A hangja cseppet sem volt barátságos, de hangtónusában, és a mélységében megint valami olyasmit találtam, ami miatt kénytelen lettem volna szabadulni, és hallani akartam még. Nyeltem egy hatalmasat, és megráztam a fejem. Nekem nem volt olyan magával ragadó megjelenésem, és hangom sem, mint neki, de mindenáron megakartam őrizni vele szemben a tekintélyem, ami természetesen addigra már rég elveszett.

 - Elhagytam a családom – vontam vállat, és egy pillanatra oldalra néztem, majd hirtelen visszaemeltem a tekintetem. A sötét, lilás szemei vonzották a tekintetem, és egyenesen engem pásztáztak, és kikövetelte, hogy őt figyeljem. Egyszerűen éreztem, hogy gyengébb vagyok nála, hogy képes mindent kiolvasni belőlem, és egészen addig nem fog hagyni elmenni, amíg meg nem tud mindent. Ilyen lenne egy igazi erős démon? Hogy a jelenlététől köpni-nyelni nem tudok, a hideg futkos a hátamon, és annyira kiköveteli magának a figyelmet, mind a tekintetével, a vigyorával, és kinézetével, és a kisugárzásával is. 

Carnivean

 - Nem kell tőlem félni, kicsi Vadász – simított végig egy ujjával az arcomon. – De ne aggódj, még fogsz találkozni azzal is, akitől tartanod kell – kacsintott rám mosolyogva, majd a poharak után nyúlt, és kitöltött nekem egy kevés italt. – Exhilarat** – mondta ki a latin szavakat, én pedig ugyan vonakodva, de elvettem az italt tőle, és belekortyoltam. Kellemeset csalódtam ebben az italban, az ízek valami mesterien passzoltak egymáshoz, és amikor lenyeltem a torkomat ugyan végigégette, de nem volt benne túl sok alkohol, de kevés sem. Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy melyik a tökéletes pia, nos, én ezt választanám. Hirtelen csaptam le a poharat a pultra, és csillogó szemekkel néztem… Öhm, szóval rá. 

 - Ebből kérek még! – mutogattam a pohárra, mire ő megint csak szemtelenül vigyorgott rám, és elvette előlem a poharat.

 - Csak nem ízlik, a Démon könnye, kicsi Vadász? – töltötte ki a következő adag italomat, és megint elém lökte. Ez alkalommal kicsit többet töltött, és jeget is rakott bele, én pedig mohón nyúltam a poharam után, és húztam le a tartalmát. A tekintetét végig rajtam tartotta, ami már kezdett idegesítővé válni. Próbáltam másfelé koncentrálni, de a tekintete vonzotta az enyémet, hihetetlen vonzóerővel bírt ez a férfi. 

 - Képzeld csak el, de és van nevem is – húztam fel az orromat, mert már rohadtul kezdtem unni a „kicsi Vadász” jelzőt.

 - Tényleg? Nem is gondoltam volna, hogy ti még bajlódtok a nevekkel. – A hangjából színtiszta szarkazmus érződött, és a mondatához még a szemeit is megforgatta, hogy még hatásosabb legyen a szarkazmusa. 

 - A nevem Phantasm Holmes – mondtam a szavakat csak úgy magam elé, látszólag nem érdekelte őt túlzottan a nevem, ezért ért elég nagy meglepetésként, amikor csípőre rakott kézzel nyújtott kezet felém, miközben az arcán egy levakarhatatlan vigyor ült. 

 - Carnivean – szorította meg a kezemet. És azzal egy mozdulattal összekötötte az életeink fonalait, mert természetesen a történet itt még nem ért véget.

_____

* Vészmadár

** Egészségedre