Oldalak

2015. október 26., hétfő

Pandora szelencéje


Aaron:

A csodálatos együttlétünk után ideje volt kikelni az ágyból és felöltözni. Elhihetitek nem volt sok kedvem hozzá, de sajnos nem heverészhetek egész nap az ágyban. Nagy meglepetésemre a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Na most vagy megint Qhuinn az vagy pedig Phan, mert a vadászok általában telepatikusan keresnek, ugyanis így sokkal biztonságosabb, kevés az esélye annak, hogy lehallgatnak minket. És igen valamennyi természetellenes erővel minket is megáldott a sors. Szuper nem? Szerintem is. Nyögve feltápászkodtam és a mellettem lévő éjjeli szekrény felé nyúltam, ahol már vadul rezgett a mobilom. A szám számomra ismeretlen volt, gondoltam, hogy megint Qhuinn az így minden gond nélkül felvettem.
- Szia haver! Na hogy ment?
- Hm, amint hallom elég jól érzed magad a démonok között, fiam – szólalt meg a vonal mögött egy mély, ismerős hang.
- Apa.
- Na, mi az? Nem is örvendsz az öregednek? Azt csicseregték a madarak, hogy nem végzed a dolgod.
- Jól mondták - vágtam vissza.
- Ezt sajnálattal hallom. Azt hittem neked több eszed van, mint annak a hasznavehetetlen öcsédnek. De már látom, hogy nincs köztetek semmi különbség.
- Ja, hát abban nem különbözünk, hogy többé nem akarunk rád hallgatni és a te utasításaidat követni. Phannak időben megjött az esze, csak azt bánom, hogy nekem akkor még nem.
- Milyen éles lett a nyelved hirtelen ebben az egy hétben – nevetett fel rekedten. – Élvezd ki, amíg csak lehet és üdvözlöm a kis démon barátnődet. Lassan el kéne tőle búcsúznod, ugyanis találtunk egy módot arra, hogy hogyan tűnhetnek el végleg ezek a férgek a Földről.
- Mégis milyen módot?
- Óh, okos vagy te. Hidd el nem kell megmondanom, rájössz majd magadtól is – ezzel megszakadt a vonal. A rohadt életbe!
- Mi a gond? – ébredt fel Lucy, édes álmából. – Ki volt az?
- Bajban vagytok. Az apám hívott.
- Mit akart? – nézett mélyen a szemembe életem szerelme.
- Figyelmeztetett. Ami elég szokatlan dolog tőle. Találtak egy módot arra, hogy hogyan lehetne végleg elpusztítani titeket – mondtam ki kimérten a szavakat. A szobában hirtelen jegessé vált minden. Lucy kikerekedett szemekkel ült az ágyon és teljesen elsápadt.
- Az nem lehet – suttogta. – Lehetetlen, hogy megtalálták. Azonnal szólnom kell Qhuinnek! – pattant fel és kétségbeesetten a telefonja után kutatott.
- Hé! – léptem hozzá és átölelve megnyugtattam. – Mit találtak meg? Kérlek mondj el mindent, hogy tudjak segíteni.
- Hallottál már Pandora szelencéjéről[1]?
- Itt - ott hallottam róla egyéb mítoszokat, de ezek csak mesék nem? – lepődtem meg.
- A szelence létezik és ezt a vadászok is tudják. Belőle születtünk, ha megtalálják és újra kinyitják, nekünk annyi. A szelence minden egyes démont magába szív, remény pedig kiszabadul.
- Nem gondolom, hogy apámék rábukkantak volna a szelencére. Legalább is egyelőre.
- De nyilván a hollétét már felfedték – dörzsölte meg az arcát. – Beszélnem kell Qhuinnel – állt fel az ágy széléről és felkapva a telefont kiviharzott a szobából. Egyedül maradtam a gondolataimmal és próbáltam emésztgetni a hallottakat. A rohadt mocskos életbe! Hogy mindig történik valami és mindig keresztbe tesz nekem az apám. Azt hiszem jobb, ha most megyek és meglátogatom a drágalátos öcsémet és az őrült pasiját. Együtt talán könnyebben kitervelünk valamit. Ha kell, harcolni fogunk. Tudom már melyik oldalt választottam. Gyorsan magamra kaptam a pólóm meg a földön heverő bőrdzsekim, majd kiviharoztam az előszobába. Kintről hallottam Lucy aggodalmakkal teli hangját, felvettem a cipőmet és kiléptem a bejárati ajtón. Akkor fejezte be a telefonálást. Rám nézett és nagyot sóhajtott.
Pandora és a szelence
- A jó hír az, hogy igazad volt, még nem szerezték meg.
- És mi a rossz hír? – kérdeztem fejemet egy kicsit oldalra biccentve. 
- Az, hogy nagyon is jól tudják, hogy hol keressék.
- Francba! – szitkozódtam az orrom alatt.
- Igen. Hová készültél?
- Az öcsémhez. Velem jössz? – nyújtottam felé a kezem.
- Veled bárhová – fogadta el a kezemet mosolyogva. – Menjünk a kocsimmal – kapta elő a slusszkulcsát.
- Benne vagyok.
- De én vezetek! – kacsintott rám, majd a kocsihoz szaladt.
- Hé! Ez csalás volt.
- Bizonyítsd – nyújtotta ki a nyelvét.
- Oh, drágám majd az ágyban bizonyítok én neked – villantottam rá egy ezer wattos mosolyt, mire annyira vörös lett, mint a haja és gyorsan bepattant a kocsiba.  
Nem kellett sok idő, hogy odaérjünk a Doomsayerbe, elég közel volt Lucyékhoz. Amikor leparkoltunk szinte kipattantam a kocsiból, Lucynak intettem, hogy maradjon itt és rohanásba kezdtem.
- Phan! – rontottam be az ajtón. Belül dulakodás nyomai látszódtak. Felborult asztalok, törött poharak és székek.
- Phan! – kiáltottam még egyszer. A hangomra nyöszörgést és morgást hallottam meg a bárpult mögül. Azonnal odasiettem, utat törve magam előtt. Legnagyobb meglepetésemre Veant találtam meg a szilánkok között, vérben úszva és füstölögve. Segítettem neki felállni, majd leültettem egy épségben maradt székre.
- V-vadászok. Apád. Altató. Nyílpuska. Phant elvitték – nyögte fájdalmakkal a szemében.
- Nyugi haver, minden rendben lesz. Most még ne beszélj, előbb épülj fel.
- Bassza meg! – szólalt meg mögöttem egy másik hang. – A picsába ezekkel a nyamvadt, idióta démongyűlölő vadászokkal, hogy sosem tudnak a seggükön ülni! Értem én, hogy ez a feladatuk, de kurvára ne akkor csináljanak rajtaütést amikor én kibaszottul itt vagyok! – tápászkodott fel mérgesen a földről egy angyal.
- Ha-ha – nevetett fel halkan Vean. – Bocs Benedict, de ilyen nem szokott történni. Nem teljesen értem a dolgokat, de talán Aaron feltud minket világosítani.
- Pandora szelencéje kell nekik – lépett be Lucy az ajtón.
- Ha jól emlékszem azt mondtam maradj a kocsiban – fordultam felé mérgesen.
- Nem mondtad, jelezted. Sajnos nem volt egyértelmű a számomra – rántotta meg a vállát.
- Imádom ezt a nőt! – szólalt fel a Benedict nevű angyal, én pedig szúrósan néztem rá, mire csak egy vállrándítást kaptam a férfitól.
- Ah. Rátérnénk végre a lényegre? – találta meg végre a hangját Vean. A sebei már kezdtek begyógyulni.
- Mint mondtam, a szelence kell nekik – kezdte Lucy.
- Azért, hogy végleg eltöröljenek titeket a föld színéről – fejeztem be a ki nem mondott mondatot. Súlyos csend telepedett a társaságra.
- Remek – sóhajtott fel Benedict és Vean. Az utóbbit még megértem, de az előbbit egyáltalán nem értettem, hiszen ő angyal, őt nem fenyegeti a szelencés veszély.
- Szóval? Van valakinek valami ötlet? – tettem fel az év kérdését.   




[1] Egy nap Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb.) Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benn. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra, vagy valaki újra ki nem nyitja a dobozt, hogy a remény is kiszabaduljon.

2 megjegyzés:

  1. Wáó... Hát ez álalti klassz lett és borzasztóan imádtam! Benedict, Vean, Aaron ès Lucy na meg Phan. Hát imádom őket. Phant pedig sajnálom is. Remélem, hogy nem fogják kinyitni Pandóra Szelencéjét! Remélem minél hamarabb, folytatod vagy folytatjátok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük, hogy írtál ^^ <3 és örülök, hogy tetszett a fejezet :3 igyekeztem most izgalmasabbá tenni a dolgokat ;) :D De akkor ezek szerint sikerült :3 Ennek nagyon örülök :D Megpróbáljuk minél hamarabb, ahogy csak lehet :3 <3 Puszii

      Törlés