Angyalszárny

Benedict

Elégedett mosollyal húztam el a papírt a vörös hajú férfi elől, aki aláírta a szerződést. Az emberek naivak, de túlságosan is, ez a férfi csak annyit szeretne, hogy meggyógyuljon, és ne kelljen soha többet a betegségével foglalkoznia, hogy élhesse az életét. Gyakorlatilag nem kellett volna bejönnie velem ebbe a sötét szobába, és nem kellett volna aláírnia a papírt, annak reményében, hogy én majd meggyógyítom őt. Nem volt oka arra, hogy bízzon bennem, és ha mindenki logikusan gondolkozna, akkor eszébe se jutott volna, hogy egy jött-ment ember - angyal - tud neki segíteni. Aztán a férfi az asztalra helyezte a kezét, én pedig az övé után nyúltam. Gyengéden megérintettem az ujjait. Az emlékei végigfutottak a szemeim előtt. Minden, ami ezt a férfit képviselte már az enyém is volt, és ő erről még csak nem is tudott. De ott állt a szerződésünkben feketén-fehéren. Nem hiszitek, hogy egy angyal ingyen dolgozik, mert annyira jóságos lenne, ne röhögtessetek. A mi munkánk sokkal összetettebb, mint manapság a démonoké, az emlékek íze pedig annyira változatos tud lenni, hogy nem tudok vele betelni. Többnyire az édes és a keserű kavalkádja váltakozott, de volt amikor valami egyszerre volt sós és édes, savanyú és keserű, valamint csípős, határozottan csípős. És ezt imádtam az emlékekben. Hirtelen fény tört fel az ujjaim közül, aztán néma csend telepedett a szobára egy pillanatnyi időre, hogy aztán a hangok újra elárasszák az egész termet. A férfi aurája ragyogott, a vírus távozott a szervezetéből, és nem győzött hálálkodni, hogy aztán végül egy kedves mosoly kíséretében kitessékelhessem őt onnan, és a zár kattanása után levethessem az álcámat. Unottan túrtam bele a világosszőke hajamba, és nekidőltem az ajtónak. Az emberek borzasztóak, sosem fogom megérteni, hogy Isten mit szeret bennük ennyire. Mindig azt mondja, hogy érdekesek, én meg sosem üzleteltem még illegálisan, hát hogyne. Azt mondják rájuk, hogy összetettek, hogy mindannyian különböznek, máshogy gondolkoznak, másért élnek, és rengeteg dolgot lehetne még felsorolni, amit mondtak nekem róluk. Egy biztos, ha minden reményüket elvesztették, az első adandó ajánlatra lecsapnak, ami szerintük jól sülhet ki, és nem gondolnak bele a következményekbe. Itt pedig jön az én munkám. Reményvesztett embereknek adom vissza az esélyt, egy új életre, az újrakezdéshez, az egészséghez, mindenhez, ami a hatalmamban áll, és ez elég sok mindent magába foglal. Cserébe tudtukon kívül megkapom az emlékeiket, mindegyikbe belekóstolok és a legkülönfélébb ízűeket megtartom magamnak, hogy aztán később, amikor a lelkük távozik a földi síkról, hozzám jöjjenek az elvesztett emlékekért, ilyenkor pedig elveheted tőlük az összeset, hogy mielőtt a reinkarnáció útjára lépjenek teljesen leszívd őket, csak egy üres lélek maradhat belőlük, semmi több. 

 - És még a démonokat félik, a magadfajta angyalok sokkal veszélyesebbek, mint a pokollakók. - Gabriel lépett elő az egyik sötét sarokból, a gőgös arckifejezésével, és azokkal a mélykék szemeivel, amik puszta eleganciát tükröztek. De néha nagyon lenézően tudott bámulni, mint most rám.

 - Minek vagy itt? - löktem el magam az ajtótól, hogy az arkangyal elé léphessek. Kék pulóvert, és egy egyszerű szürke nadrágot viselt, a haja aranysárgán csillogott, mint mindig. Emberi alakban volt lent a földi világban, mindhiába az évekig tartó rengeteg munka, Isten még főangyalainak sem engedi, hogy eredeti formájukban járjanak az emberek között. Én ezért nem próbálkoztam feljebb jutni a ranglétrán. Semmi kiváltságod nincs, és még hírnökösödhetsz is, púp lenne a hátamra. Azért Gabe glóriájának sziluettjét ki lehetett venni, ha nagyon koncentráltál. 

 - Tudod, a démonok elhagyták a pokolt, te meg itt üzletelsz az emlékekkel, ahelyett, hogy rájuk figyelnél. - A mondandójához mérgesen ingatta a mutatóujját, én meg csak forgattam a szemeimet, minek pesztráljam a démonokat? Eddig semmi problémát nem jelentettek velük kapcsolatban. Sőt, ha jól tudom még külön iskolákat is csináltattak nekik, ahova ember nem teheti be a lábát. 

 - Ehhez nekem semmi közöm, inkább folytatnám a munkámat. - Azzal kioldalaztam a megvető pillantásai elől, és ledőltem a székembe. Elraktam egy mappába az újabb szerződést, és becsúsztattam az asztal felső fiókjába. 

 - A francokat nincs, nézd csak. - A kezembe nyomott egy összegöngyölt pergament, ami egy viaszos pecséttel volt lezárva. Kérdőn néztem fel Gabere, aki arra várta, hogy bontsam ki végre a levelet. 

"Mélyen tisztelt angyaltárs, Naaririel

  A minap értesültünk róla, hogy a démonoknak sürgős okok miatt ott kellett hagyniuk lakhelyüket, és a földisíkon új életet kezdeniük, ami számunkra elég nagy problémát jelenthet. Nem azt kérem öntől, hogy hagyja ott csak úgy  a munkáját, ami tudom, hogy ön számára fontos, de ha megkérhetném nézzen rá a közelben élő démonokra, hogy ne legyen velük semmi probléma. A démonok lakhely elhagyásának okait a továbbiakban kifejtem..."

 - Megölöm Razielt! - csaptam le az asztalra dühösen a pergament, és Gabere pillantottam. - Ez Isten akarata? - sóhajtottam egy nagyot, ahogy lehunytam egy pillanatra a szemeimet. 

 - Igen, az övé. Nem bízhatunk a démonokban. - Megrökönyödve pillantottam a főangyalra. Még, hogy nem bízhatunk bennük, az imént mondta, hogy sokkalta jóságosabbak nálam, és nem viselkednek annyira kegyetlenül az emberekkel. Gabe csak egy báb, már megtanulhattam volna, ilyenkor azt mondja, amit mondanak neki

 - Ennek amúgy már több hónapja, mégis miért tartott eddig, hogy eljusson hozzám ez a levél? - zavartan kapott a tarkójához, és elkezdte dörzsölni, csak nem mentegetőzni fog.

 - Tudod próbáltam őket lebeszélni arról, hogy egy olyan felelőtlen angyal, mint te körzetet kapjon, de nem ment. Több hetembe került, mire végre sikerült elindulnom, és szerintem mondanom sem kell, hogy nem te voltál az első akit meglátogattam. - Persze, hisz utál engem, úgyhogy ez egyáltalán nem meglepő, hogy nem velem kezdte a listát. - Én mentem is tovább, nem akarom tovább a képedet bámulni - húzott az arcára egy gúnyos vigyort, aztán amilyen gyorsan megjelent el is tűnt. Miért kellett sietnie ennyire? Csak egy kicsit akartam behúzni neki, de ne aggódjon, az érzés kölcsönös, én sem szívesen vagyok vele egy légtérben.

***

Emlékszem egy démonra, aki még évekkel ezelőtt kapott engedélyt arra, hogy kocsmát nyisson idelent, a közelben él valamerre. Talán valami C betűs neve volt, de igazából mellékes is. Többnyire embereket fogadott a kocsmájában, de démonokat is szép számmal meg lehetett ott találni, főleg amióta ideköltöztek a pokollakók. A méreg és gyógyszerkeveréshez is ért a fazon, elvileg mesterfokon űzi a dolgot, és segít a bajba jutott démonokon. Többnyire akkor, amikor kedve van hozzá, vagy üzletet lát benne, legalábbis én ezt hallottam. Tehát nagyjából azt a munkát végzi mint én, csak sokkalta tisztábban, az emlékekkel való üzletelés nem feltétlen elfogadott az angyalok körében, de nem is büntetendő. Akkor már rég a bukottak sorát erősíteném. Mint egy régi ismerősöm, Caethal. Az angyaloknak, amellett, hogy rengeteg földi jót megengedünk magunknak, a szabályokat ugyanúgy be kell tartani. Nagyjából száz éve történhetett az eset, amikor letaszították őt. Hogy mégis miért? A hét főbűn elkövetéséért. Nem vicc, tényleg mind a hetet elkövette, puszta elhatározásból, hogy ő most akkor is megcsinálja. Csodálom a merészségét, én azért nem adnám az angyali mivoltom, pedig a bukottak élete sem lehet annyira rossz. Mondanom sem kell Caethalt a pokolban szívesen látták az történtek után. 

A kocsmát Doomsayernek nevezték el. Vészmadár, egészen találó és elragadó név, az emberek számára meg megnyerő. Ahogy benyitottam a feketére mázolt ajtón, egy csengettyű jelezte, hogy új vendég érkezett. Az emberek és a démonok egy emberként fordultak felém, hogy felmérjék ki lépett be az ajtón, majd újra visszafordultak az eddigi tevékenységeikhez. Kivéve néhány démont, akik szúrós szemmel méregettek. Mi van, nem láttak még angyalt? Megforgattam a szemeimet, és a pult előtt lévő egyik bárszékre felpattanva néztem egyenesen a csapos szemeibe. Erős démon, mi tagadás, megértem, hogy kordában tudja tartani ezt a helyet. Mellesleg egészen kellemes hangulata volt. Hiába volt kint fényes nappal, idebent félhomály uralkodott. Mivel nem voltak ablakok, csak a lámpák fénye adott némi világosságot, de így volt tökéletes az összhatás. A falak sötétlilák voltak, a drapériák, a székeken és a padokon lévő bőrhuzatok feketék, és sárgás fény borította be a helyet. A polcokon különféle színes italok helyezkedtek el, alattuk a polc megvilágítva, hogy a színek kitűnjenek a sötétségből. A háttérben pedig egy nagy rózsaablak, Lucifer mozaikképével. A csapos? Magas, hosszú, szőke hajú férfi, a testére a szálkás szó jellemző. Habár a szarvai álcával el vannak tüntetve, biztos vagyok benne, hogy néha, ha profilból figyeled ki lehet venni a sötétbarna kosszarvakat, a szemfogai kicsit hegyesebbek, amikor vigyorog akkor tisztán lehet látni. A pincérruha mintha rá lett volna kitalálva. A sötétlila íriszei szinte világítottak, és természetesen vonzották a tekinteted. Most éppen úgy méregetett velük, mintha én lennék az áldozat, éppen úgy méregetett, mint az összes többi démon tette. Pedig reméltem, hogy egy értelmes példányra leltem. 

 - Hm, esetleg van Szenteltvíz? - kérdeztem rá az első italra, ami eszembe jutott. Nem röhögni, az angyalok tényleg lerészegedhetnek a szenteltvíztől, mit gondoltok, miért üres szinte mindig a templomokban a kis edény, amibe a vizet öntik? Mert az angyalok megisszák, és kell utánpótlás. Érdekes lények vagyunk, mondtam már?

 - Úgy nézek én ki, mint aki tart szenteltvizet? - forgatta meg unottan a szemeit. 

 - Úgy nézek én ki, mint az első angyal, aki megfordult itt? - húztam gúnyos vigyort az arcomra. 

 - Nem, valójában közöd nincs hozzá - mosolyodott el, aztán megfordult, és egy üveghez nyúlt, amin egy halálfej volt, alatta a Holy Water felirat hirdette, hogy mi is található benne. Fogott egy poharat, szinte teleöntötte és dobott bele egy kereszt alakú jégkockát. Jé, most gúnyolódik velem?

 - Parancsolj, Angyal - rakta le elém a poharat. Érdekes módon a szenteltvíz még látszatra is tisztábbnak hatott, mint a rendes víz, az ízéről nem is beszélve. Ennek ellenére olyan volt, mint minden más alkoholos ital, végigmarta a torkod, és mégis kívántál belőle még. Egy nagyot kortyoltam belőle, aztán a démonra néztem.
 - Tudod, van nevem is, na meg célom is, mert különben nem jöttem volna ide - mondtam, miközben előszedtem a zsebemből a pergament, amit még Gabe hozott Razieltől. Kiterítettem a pultra, a szőkeség hajolt felé, hogy végigolvashassa az ott leírtakat. 

 - Mi közöm van ehhez, kedves "Tudod van nevem is"? - Ja tényleg, a nevem elfelejtettem elmondani, de ott van a papíron! Igazán használhatta volna.
 - Naaririel, mint láthatod, de inkább Benedict, köszi - biccentettem. - És most figyelj, elmondom mi közöd van ehhez. Elvállalod a feladatomat, igen lusta vagyok, essünk túl ezen, cserébe minden hónapban eljövök ide, és adok a kotyvalékaidhoz a véremből, mert tudom, hogy van rá szükség. - Az arcvonásai megfeszültek, és egy hosszabb pillanatra csendbe burkolózott, hogy eldöntse, megéri-e neki. 

 - Carnivean a szolgálatodra - nyújtotta végül a kezét felém, amit én boldogan fogadtam el. Ez a dolog letudva, koncentrálhatok újra az emlékbizniszemre. Felhajtottam a szenteltvizemet, és a démonhoz gurítottam egy fiolát, amiben aranyszínű folyadék volt. Az angyalok vére ilyen parádés, és aranyszínű, érdekes, nem? Na szóval, így sikerült lepasszolnom azt a munkát, amit a többi angyal rám sózott, meg aztán persze egészen megbarátkoztunk Veannel. Meglepő módon hiába a két faj különbségei, hasonló a személyiségünk, és ezért természetesen havonta egy alkalommal kikészítjük egymást. Amióta Phantasm ott lakik nála? Őt is. Emlékszem, amikor először találkoztam vele meg volt illetődve rendesen. 

***

Már nagyjából egy éve dolgoztunk együtt Veannel, ő figyelt a helyi démonokra, én meg adtam neki a vérem, amiből ő még többet tudott segíteni a helyi démonokon, és ez egy tökéletes rendszerré nőtte ki magát. A Doomsayer szépen lassan egy démon kórházzá változott, ami az emberek számára egyre kezdett elhalványulni, Valószínűleg ez rá a jó szó, mert minden alkalommal, amikor arra jártam egyre kevesebb embert lehetett észrevenni a kocsmában. Aztán a végére már csak azok jártak ide, akik démonok társaságába keveredtek. Egyre gyakrabban lehetett látni álca nélkül császkáló démonokat is odabent. Előkerültek a szarvak, különböző formában, és színben, valamint az egyéb démoni jelzők, mint például a hegyes farok, és színes bőr, mármint ez így most rasszistán hangzott, de ezeknek a démonoknak piros bőrük van. Szerencsére ritka, mert nagyon röhejesen festenek. Szóval aznap éjjel szokásosan felültem a kinevezett bárszékemre, szokásosan előszedtem az angyalvért, aztán szokásosan a szenteltvizemet kértem, mire egy barna hajú, nagyjából tizenhat éves srác bámult rám vissza. Végigmértem őt, és beleszagoltam a levegőbe, ami a fenyőtől és citromfűtől illatozott. Ez beengedett ide egy démonvadászt? Szét fogják szedni a kölyköt. Vean pillanatokkal később jelent meg mellette, és a fiú derekára helyezte a kezeit, úgy tessékelve őt arrébb, aki elvörösödve sétált arrébb. Megkaptam az italomat, amihez most egy aranyszínű szívószál csatlakozott, és a röhejes, angyalos poháralátét. A szívószálammal böktem a fiú felé, és vigyorra húztam a számat.

 - Merre szedted össze? - Eltudnék viselni magam körül én is egy hozzá hasonló srácot, habár talán már túlságosan is félénknek tűnik, így első látásra. 

 - Valamelyik nap betévedt, már zárás után voltunk - vont vállat lazán, aztán a mellettem lévő vendéghez fordult, aki rendelni szeretett volna. 

 - És... - megvártam amíg újra rám tud figyelni, tartsuk tiszteletben a vendéglátást, na. - Nincs azzal problémája senkinek, hogy démonvadászt hoztál a nyakukra?

 - Mert azzal van, hogy egy angyal ücsörög itt minden hónapban, minimum egyszer? Amúgy elhagyta a démonvadászokat, nagyjából most olyan,mint egyszerű halandó, aki kicsit többet tud. - Mindketten a fiúra pillantottunk, aki éppen ügyetlenül ugyan, de egy tálcát egyensúlyozott a karján, és egy asztalhoz vitte ki a különböző színű italokat. 

 - Minek vetted őt fel, hogyha nem is nagyon ért hozzá? - kérdeztem rá. Nem láttam, hogy Veannek ebből mi haszna lenne. Fizethet neki, és figyelnie is kell rá, hogy nehogy valami gáz legyen.

 - Nem tudom, csak. Talán megsajnáltam? Ötletem sincs, most viszont itt van, azt hiszem ez a lényeg - húzott egy halvány mosolyt a szájára, ahogy újra végigpillantott a fiún. Ja, értem. A srác visszaért a pulthoz, és megállt mellettem. Kérdőn néztem rá, és vártam, hogy összeszedje magát annyira, hogy kibökje, amit szeretne. 

 - Phantasm vagyok, gondolom már rájöttél, hogy démonvadász - mondta kissé zavartan. Kicsit kijjebb fordultam a székemen, hogy szembe legyek vele. 

 - Igen, a szagod miatt. - Ez akár vicces is lehet, szerintem azt hiszi, hogy démon vagyok. - Az eredeti nevem Naaririel, de idelent Benedict.

 - Idelent? - Az arcára még több zavar látszódott kiülni. Tényleg, a démonoknak ez idefent, persze. 

 - Mármint a Földön, idelent, tudod, nekem a mennyből ez lent van - vigyorodtam el. A meglepődöttségtől tágra nyíló szemei szinte mindent pénzt megértek. A mai napomban is volt valami élvezet. 

 - Angyal vagy? - Nem baszd ki, galamb. Ugyanúgy tollas vagyok, és úgy ugrok a jó üzletekre, mint a galambok a szétszór mogyoróra. Végül is igen, egy kibaszott galamb vagyok. 

 - A démonvadászoknak nem tanítanak semmit rólunk? Ez szomorú. Vagyunk legalább olyan fontosak, mint a démonok, ha nem fontosabbak. - Itt bezsebeltem egy szúrós pillantást Veantől, de folytattam a mondandómat. - Meg aztán vannak ám rossz tulajdonságaink dögivel, és van egy ismerősöm, ő azt mondja, hogy én személy szerint rosszabb vagyok, mint bármelyik démon. De hát csak  nem lehetek annyira rossz, hiszen még nem vagyok bukott. Oh, és nem elfelejteni, hogy a démonok urai is egykoron angyalok voltak, a hét bukott, emlékszem, szinte ez volt az első történet, amit elmeséltek nekünk, hogy nehogy mi is bűnbe essünk. Amolyan elrettentésként mesélik a fiatal angyaloknak, néhányunknál persze tök fölöslegesen. Manapság a bukott angyal is mást jelent, mint akkoriban. - Phantasm kezébe már csak egy toll és egy papír kellett volna, és úgy nézett volna ki, mint egy kisgyerek, aki hevesen jegyzeteli a nagyok minden mondandóját. - Vean, sok sikert - fordultam a démon felé. Pontosan értette, hogy ezt most mire mondtam, Ellenben a barna hajú sráccal, aki még mindig itt állt előttem. - Na, én léptem, pá mindenki! - pattantam le a székemről, és a kijárat felé vettem az irányt. A Doomsayer egy érdekes hely, ahol a világ rétegeiből megfordul szinte mindenki. Talán ezért is hívják annyian varázslatosnak. Egy biztos, kellemesen telik az ott töltött idő. 

***

Térjünk csak vissza a jelenünkbe. Hogy pontosan az merre is van? A démonok két emberi éve költöztek fel a felszínre. Két éve annak, hogy láttam volna magamon kívül egy másik angyalt is, és két éve annak, hogy ismerem Carniveant. Egy éve történt, hogy Phan odakerült, és most éppen megint hozzájuk tartok. Phantasmról vélemény? Az a fiú egy kellemes csalódás az ember, angyal és démon éltében egyaránt. Tizenhat volt, amikor odakerült, elhagyta a családját, össze volt zavarodva, és nem értette a világ működését. Egy év elteltével látszott rajta a különbség, összeszedett volt, éppen sínen volt az élete, és már a tálca sem remegett a kezében, amikor kivitte az italokat. A Doomsayerben pedig szerették őt, annak ellenére, hogy démonvadász família sarja. Néhányan kifejezetten miatta jártak, legalábbis emlékszem pár démonlányra, aki mindig vigyorogva integetett neki, és amikor odaért játszották a kis aranyost. Lányok, tudjátok veszett ügy, a srác a pult mögött álló, magas, szőke démon tulajdona, és nem éri meg ellopni tőle. 

 Ha jól tudom ma Veanék zárva voltak, de ennek nem kéne engem semmiben sem megakadályozni. Az ajtó zárját nem túl nagy kunszt kinyitni, ha nyitva van, akkor meg csak besétálsz, ennek nem kéne problémát okoznia. Nyitva volt. Belépve persze a pult mögött elmélyülten csókolózó párost találtam, akiket még az ajtó csengő sem tudott kizökkenteni egymásból. Most zavarjam őket, ne? Inkább megvárom, amíg észrevesznek. Vean volt az első, aki realizált, és szakadt el a másik ajkaitól, aki még a démon ajkai után kapott, aztán neki is feltűnt, hogy itt vagyok. 

 - Bocsi, hogy megzavartam a kis idillt - vigyorodtam el, és felültem a székemre. 

 - Minek vagy itt, zárva vagyunk - mutatott Vean az ajtó felé. Lebiggyesztettem a számat, és elnyúltam a pulton. 

 - Szegény angyalbarátotokat sem engeditek be? Ez szomorú - kezdtem tettetett szomorúsággal. - Amúgy akkor minek volt nyitva az ajtó? Nem mintha nem jöttem volna be így is úgy is, csak na. 

 - Ahh, mindegy - mondta unottan Vean. Akkor valakik voltak itt, és megzavarták őt a szabadnapján. Elkezdődött a démonok pesztrálása? Pedig nem cserélődött le a közeli démonok társasága, eddig miét nem voltak problémák. 

 - A bátyám lelőtt egy démont, akit vissza kellett hozni konkrétan a halálból - biccentett Phantasm, miközben közelebb bújt a démonhoz.  

 - Vágom, szóval nem a démonok kezdtek el balhézni, hanem megjelent egy másik démonvadász, aki már agresszív is velük szemben, ez fergeteges - csaptam össze a két tenyerem. - Meséltek még? Unalmasak a napjaim, kevés a munka, egyszóval minden borzasztó. Ja, és a szárnyaimat is meg kéne nyújtóztatnom, problémák mindenütt. - Mivel a kocsma most zárva volt, így nyugodtan mutogathattam idebent a szárnyaimat, egyébként néhányan nem biztos, hogy tolerálták volna. Kinyújtottam mindkét szárnyam, és suhintottam velük néhányat, vigyázva a berendezésre. Néhány toll a földön landolt. 

 - Még takaríthatok is utánad, komolyan Benedict, te vagy a legjobb haver a világon - forgatta meg a szemeit Vean, Phantsam viszont érdeklődve mászott át a pulton, hogy aztán mellém ugorjon, és megnézze közelebbről is a szárnyaimat. 

 - Nem hiszem el, hogy nem láttál még angyal tollat - húztam el a számat. Látom rajta, hogy megakarja érinteni, én meg azt pont, hogy nem szeretem, arról nem is beszélve, hogy ez nálunk eléggé erogén zóna. Illetlenek nem piszkálják, kész. - Nem, nem foghatod meg - adtam szót a gondolataimnak. - Ott van a földön, szedd fel, azon megnézheted, hogy mennyire puha.

 - De morcos lett valaki - jegyezte meg gúnyosan Vean, mire kiöltöttem rá a nyelvem. - Azért nem hagyja, mert a szárnyai erogén zónának számítanak - adott helyettem választ, Phan fel nem tett kérdésére. - Te, ha valaki simogatja a szárnyad, attól lehet orgazmusod? - Ezt most komolyan megkérdezte, ez egy fasz, ilyet nem szoktak kérdezni. 

 - Öhm, akár. - Nem is én lettem volna, hogyha nem válaszolok. Phan egy kicsit arrébb lépdelt. - Bár inkább csak... Tudod mit, hagyjuk. Nem veletek fogom megvitatni - borultam vissza a pultra.  Egyszer egy hasonló kérdéssel még nagyon meg fog engem ölni, én viszont még nem akarok meghalni. - Itt az angyalvér - tettem le a pultra a fiolát, ő pedig zsebre helyezte azt. - Egyébként elfogy az adag, amit hozok? - emeltem fel a fejemet egy kicsit, és kérdőn pillantottam rá. 

 - Többnyire nem, de köszi - vigyorodott el. Aham, tehát tök feleslegesen pazarlom itt a vérem. Mármint nem, mert az a munka, amit helyettem végez csak púp a hátamon. Legalább Naaririel, a démonok hős segítője helyett, Vean tölti be ezt a szerepet, amit szerintem marhára un, de nem jutna eszébe felbontani a szerződésünk. - Egyébként, a félholt démont, akit rendbe kellett szedni, az Lucifer fia volt. Szerintem még fognak ide visszajárni, és szeretném, ha legközelebb itt lennél. Végül is, tudd, hogy kik tartoznak a körzetedbe, ha esetleg ellenőrzés történik. - Ellenőrzés? Jó vicc, Gabe, ha teheti elkerül. Ellenben Lucifer fia érdekesen hangzik. 

 - Egyedül már nem bírsz figyelni rájuk? - mosolyodtam el. 

 - De, csak rossz előéreztem van a jövőjükkel kapcsolatban - vont vállat. Azért, ez nem annyira vállvonogatós dolog, de a rossz előérzettel nem tudok vitatkozni, az nekem is van bőven.