"Pont, mint a lányok"

Aaron:

Before he cheats

Mire felébredtem Lucy már sehol sem volt. Hova tűnhetett? És mégis mennyi az idő? Nagy nehezen felültem az ágyból, majd megdörzsöltem az arcomat. Még néhány percig csak ültem és bámultam magam elé, mint egy újszülött borjú. Ideje lenne felöltöznöm és megkeresnem az én kis démonom. Lucyra gondolva egyből erőre kaptam és úgy pattantam fel, mintha ágyúból lőttek volna ki. Villámgyorsan felkaptam a farmerom, majd előhalásztam az ágy alól a pólóm. Mivel a cipőm kint volt az előszobában így azt nem tudtam felvenni, a zoknimat pedig elnyelte a föld. Vagy inkább a Pokol? Az ajtóhoz siettem, ami mögül halk beszélgetés szűrődött be. Vagyis csak próbáltak csendesek lenni. Még én is éreztem a levegőben összegyűlt indulatokat. Hűha, asszem’ ki fog törni az apokalipszis.

- Ő egy vadász! – hallottam egy mélyebb férfihangot. Valószínűleg az apja szólalhatott meg.

- De jó ember! Nem fog bántani minket – mentegetőzött Lucy. Oh, remek rólam van szó. Tudtam, hogy a szülei nem fognak elfogadni egyhamar.

- Honnan tudhatod? Mivel bizonyítod, hogy nem ver át? Ráadásul tegnap este ti…

- Nem történt semmi.

- Mert hála Lucifernek rátok nyitottam – szólalt fel felháborodott hangon Lucy mama.

- Na és mivan Qhuinnel? Mi történt veletek? – faggatta tovább az apja.

- Nem működött köztünk így szakítottunk.

- És ezzel működni fog? – Oh, köszi Lucy father a lenéző megszólítást. Igazán jól esett.

- Nem ezzel, hanem vele! – mordult fel Lucy, mire én az ajtó mögött elmosolyodtam és elképzeltem a dühtől vöröslő arcát. – Eddig mindig támogattatok és megértettetek. Ebben miért nem tudtok? – Hoppá. A nagy képzelődésekben lemaradtam egy kis részletről. Dühös lépteket hallottam, így arrébb ugrottam, hogy nehogy nekem csapódjon az ajtó. Jók voltak a megérzéseim, Lucy néhány másodperc múlva szinte betörte az ajtót és könnyek borították az arcát. Azonnal odarohantam hozzá és karjaim közé vettem.

- M-miért nem értik meg? – zokogta. – Azt hittem, hogy megértik. Mi bajuk van?

- Cscscs.

- Aaron? – nézett fel rám kisírt szemekkel.

- Igen?

- Menjünk el innen.

- Megértem, hogy most dühös vagy rájuk, de nem lenne jó ötlet. Mindketten elég feszültek. Ha most elmegyünk, lehet, hogy többet nem jöhetsz vissza ide. Kitagadnak és én azt nem akarom.

- Az se érdekel.

- Most nem. De majd fog. Higgy nekem – nyomtam puszit a fejére.

- Szeretlek – suttogta halkan, mire én a döbbenettől alig kaptam levegőt. Egy nő se mondta még nekem, hogy szeret.

- Én is – hallottam magamat és még erősebben szorítottam magamhoz. Egy örökkévalóságig így tudtam volna vele maradni. De sajnos megszólalt az- az átkozott mobilom. Pufogva halásztam elő a farzsebemből és érdeklődve figyeltem az ismeretlen számra.

- Igen? – vettem fel végül.

- Én vagyok.

- Qhuinn? – vontam össze a szemöldököm, mire Lucy is felfigyelt. – Minek köszönhetem a váratlan hívásod?

- Ugye nem szakítottam félbe semmit? –nevetett fel egy kicsit. – El tudsz menni olyan helyre ahol csak egyedül vagy?

- Persze. A klotyó megfelel?

- Tökéletes. Szólj, ha pisálni akarsz, akkor majd befogom a fülem.

- Mi miért nem vagyunk testvérek? – sóhajtottam.  – Szóval miért hívtál? De most komolyan miért pont engem? Mármint félre ne értsd, de nem Loren a legjobb haverod? – csuktam be magam mögött a bejárati ajtót. Úgy döntöttem a kertben leszek.

- Fogalmam nincs, hogy miért téged hívtalak. Igazából jelenleg rohadtul nem tudom, hogy mit miért csinálok.

- Hohó haver. Itt valami csaj van a dologban. Jól érzékelem? – mosolyodtam el a vonal mögött.

- Sajnos jól.

- Akkor meséld csak el, hogy mi volt.

- Mint a lányok? – gúnyolódott.

- Pont, mint a lányok. Na ki vele!