"Miért nyúlsz hozzá a cuccaimhoz?"

Nyx

Minek kellett ennek idejönnie? Most komolyan. Kezdtem megörülni neki, hogy az elkövetkezendő éveim érdekesek lesznek, de ha nekem mindennap az unott pofáját kell bámulnom ennek a baromnak, esküszöm, hogy falnak megyek, de minimum Gilhez költözöm. Ja, azt nem lehet. Akkor muszáj lesz tűrnöm. A picsába! Mivel kénytelen voltam lenyugodni, ezért jártam egyet a folyosókon, Már most elegem van Qhuinnből, mi lesz később. Emlékszem, kiskorunkban is ez volt egyébként. 

Olyan négy éves lehettem, amikor először találkoztam vele, apámék egyik családi találkozóján. Többnyire sosem találkoztam Belzebubal, vagy a testvéreimmel, mert mindannyiunk teljesen másfelé élt, de az ilyen alkalmakkor összegyűlt a család. Érdekesnek tartottam ebből a szempontból a pokol társadalmát. A pokol uralkodói azokat tették magukévá, és ejtették teherbe őket, akiket akarva, nem figyelve a következményekre, hogy mennyi utódjuk lesz így. Senkinek nem volt kiválasztott párja, akivel úgy dönt, hogy a hátralévő, szinte örökké tartó életét együtt éli le, mindig mást talált magának. Így történt, hogy ennyien vagyunk, és versenyeznünk kell apánk trónjáért, amik ők úgy döntenek, hogy ráuntak a kormányzásra, és mennek a kastélyukba, ahol teljes kényelemben élik le hátralévő életük. Visszatérve, Qhuinn akkor volt hét éves, és olyan mérhetetlen arrogancia, és elegancia sütött róla, hogy olyat az ember ritkán lát. Mivel még gyerek volt, az erejét nehezen tudta visszafogni, néha, ha nagyon figyeltél kék fény vette őt körül, ami Lucifer erejét tükrözte. Habár a királyunknak is rengeteg gyermeke volt, határozottan Qhuinn volt a legerősebb, és a legesélyesebb arra, hogy egyszer megörökölje a pokol trónját. Bevallom először kicsit megijedtem attól az erőtől, ami belőle áramlott, aztán pedig csodálni kezdtem a fiút. Egy darabig csak figyeltem, aztán megpróbáltam a közelébe férkőzni, de kisült, hogy tipikusan olyan személyiségünk van, akik ki nem állhatják egymást, így nem láttam sok esélyt arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk. Azért idegesíteni szerettem őt. Sokat pattogtam körülötte, amikor egy helységbe kerültünk, ölelgettem, és állandóan beszéltem hozzá, ő meg nem győzött lerázni magáról. Később pedig már inkább észre sem vett, és én is inkább másokra koncentráltam, mert ha ő nem figyel rám, akkor én nem leszek az, aki neki szenteli az idejét, nem bizony!

Aztán most hol tartunk? Megkaptam őt szobatársnak. Érzem, az igazgató szándékosan csinálta ezt, hogy a kedvenc diákja kedvére tegyen, mondhatom kedves. Az utam végül visszavezetett a szobánk ajtaja felé, ahonnan halk beszélgetés hallatszott ki, na meg gyenge cigifüst szaga érződött. A következő pillanatban mérgesen csaptam ki az ajtót. Gyerekes hiszti ide vagy oda, de akkor is hozzányúlt a cuccomhoz, kérjen basszus és adok, de ne vegye el. Főleg ne a cigimet, azért harapok, minden mást előbb vihet el. Meglepő módon még óvszer is mindig van nálam - ha a pasinál nincs, legalább nálam legyen, nem? - azt is elveheti, a rágót is, ami a szekrényre van ledobva, mondom, bármit. A cigimet nem. Az amúgy is drága, nem mintha nem lenne rá pénzem, de hát most na!

- Miért nyúlsz hozzá a cuccomhoz? Nem, helyesbítek, miért nyúlsz hozzá a cigimhez? - kérdeztem türelmesnek tettetett hangon. Unott arccal fordult felém, aztán pimaszul elvigyorodott, és kihúzott még egy szálat a dobozból, és rágyújtott megint, az előzőt meg kihajította az erkélyről. Fújtatva mentem hozzá közelebb, kaptam el a csuklóját, és löktem neki a falhoz, mire meglepett arckifejezéssel meredt rám, aztán újra elvigyorodott.

- Kérdezem újra, miért nyúlsz hozzá a cigimhez? - néztem rá mérgesen. Közben a bent lévő srác, Eliot ha minden igaz kislisszolt a szobából, egy "asszem' inkább nem zavarok" mondat kíséretében. Jól van, szia, pont leszarlak. 

- Sokat hiszel magadról, Édes - forgatta meg a szemeit. - Erős vagy, de nem erősebb nálam - mondta, aztán a következő mozdulatával fordított lelökött az ágyra, és fölém mászott. A karjaimat a fejem fölött szorította össze, és éppen elég erősen tartotta ahhoz, hogy sehogy se tudjam kiszabadítani

magam a karmai közül. Egy önelégült mosoly ül ki az arcára, hogy tehetetlen vagyok vele szemben az adott helyzetben, aztán a következő pillanatban rajtam van a sor, hogy meglepődjek. Hirtelen került hozzám közel, aztán kicsit óvatosan az ajkaimhoz érintette az övéit, aztán miután rájött, hogy nem fogok ellenkezni, egy gyorsabb, vadabb tempóra váltott, és úgy falta az ajkaim, hogy csoda, hogy nem szédültem bele. Egy biztos, Qhuinn értette a dolgát. Talán csak pár másodpercig tartott az egész, utána zavartam emelkedett fel, és engedte szabadon a kezeimet.

- Bocsi, ötletem sincs, hogy ezt miért csináltam - sóhajtotta, és megvakarta a tarkóját, aztán még egy pillantást vetett rám, és inkább kiviharzott a szobából.