Egy új szobatárs

Nyx

  A Lidércfény Akadémia egy kivételes hely volt. Természetesen egy több intézményből álló iskola volt ez, hogy a démonok urainak összes utódja tudjon valahol tanulni. Habár nem feltétlen kellett a pokol királyainak egyik gyermekének lennie az aktuális démonnak, de azért az sosem volt hátrány. A pénzes démonok utódjai járhattak még ide, de ez volt a ritkább eset. És mivel a nagyobb démonok megtehették, rengeteg gyermekük volt. Halandóktól, démonoktól, meg minden egyébtől, ami lehetséges. Nyugodtan elhiheti mindenki, nagyon sok érdekes személlyel lehet errefelé találkozni. Két átlagos démon – már amennyire a pokol urai átlagosak – gyermekei mindig nagyon emberien néztek ki, leszámítva néhány különleges dolgot. Mondjuk macskaszemek, színes haj és hegyes fülek.  Ellenben ha mondjuk egy impről, volt szó, akkor elég érdekes végeredmények születtek. Mondjuk egy emberszerű alak, hegyes szarvakkal, színes bőrrel – gondolok itt rikító pirosra, esetleg zöldre – és néha még a hegyes farok is jellemző volt. Talán bőrszárnyakat is kapott az illető. Arról nem is beszélve, hogy mi történt akkor, ha egy succubus, vagy egy incubbus volt az egyik szülő. Maga a lény szép volt, világító szemekkel, de mindnyájuknak borzasztó személyisége volt. És itt a Lidércfényen mindenféle démon megtalálható volt. A pokolban persze más volt a helyzet. Ott igazán megszokott volt ez az egész mizéria, a kissé másmilyen kinézetekkel. De a felszínen elrejtő pentagrammákat kell a démon bőrébe égetni, hogy betudjon vegyülni teljesen az emberek közé. Persze a szerencsésebbeknek erre egyáltalán nem volt szüksége, mert eléggé emberien néztek ki, és valljuk be. Belőlük volt a több.

  Ha a démonnak éppen fehér haja volt, a végén egy kis fekete elszíneződéssel, mintha egy kicsit meglenne égetve, akkor az úgy festett, mint a manapság divatos hajak, amiket az emberek is előszeretettel viseltek. A fehér bőr nem volt kivételes, mármint nem olyan nagyon fehér, inkább csak mondjuk úgy, hogy nagyon sápadt. A szemeiket meg sosem kellett rejtegetniük, csak szimplán azt mondták, hogy kontaktlencse. És voltak igazán különleges szemszínnel megáldott démonok. Például én. Igen, az előbbi leírás lennék én. A szemeimről beszéltem éppen, igaz? Na, hogy ne hagyjam ki a teljes leírásom, hagy meséljek még egy kicsit magamról. A szemeim ezüstösen csillogtak, a pupillám körül világos pirosas csíkok vegyültek a halvány ezüstbe. Az átlagos emberek furcsának tartották, néhányan egyenesen rajongtak érte. Én meg a németekért. Habár a pokolból felköltözve a nagy részünk angol nyelvterületen vegyült el, mert hát ezt a mi iskoláinkban is, hanyagul ugyan, de tanítják, maga a Lidércfénynek az egyetemi része Németországban volt. Ne kérdezzétek, hogy ezt apámék hogy találták ki, itt van, és kész. Habár kisebb koromban utáltam az emberi területeket, manapság már elképzelni sem tudom, hogy mégis miért nem mentem ki nagyon az akadémiáról. Persze-persze, ide voltam nőve, apám három éves koromba konkrétan bekúrt ide, aztán azóta itt ragadtam. Ha olyan diákot kell említeni, akit a tanárok már messziről megismernek, akkor az első vagyok én. A karomon virító tetoválásokkal – egy imp a vállamon, meg a csuklóm környékén egy vaskereszt, az idegesítő, visszapofázós stílusommal, meg az egyik német sráctól lenyúlt cigitöltővel. Említettem már, hogy imádom a németeket?

  A Lidércfény Egyetemnek volt egy kolesz része, így marha rég láttam utoljára a szüleimet, – pedig Belzebub hosszú távon nagyon is vicces társaság tud lenni -  de nem is ezt akartam ezzel valójában mondani. Szabad kijárásunk ugyan nem feltétlen volt, mert mindenféle hülye védőrúnák voltak az ajtóra rajzolva, hogy olyan hajnali kettő után még véletlenül se tudjál bejönni, ha meg kint maradsz, találj magadnak helyet. Nekem pedig helyem az mindig volt. Nagyon gyakran jártam az utcákat, leginkább azzal a baráti társasággal, akit még az első kocsmatúrámon szedtem össze, itt Németországban. Az egyetemi ismerősök már amúgy is unalmasak voltak, kivéve két személyt, Marcust és Helenát. Szinte együtt dobtak be minket a Lidércfénybe, hogy ott neveljenek minket. Aztán így együtt ragadtunk. Mostanában őket sem látni túl sokat, így számomra megmaradt az a sok hülye német, akiket imádok. Tudjátok, nem tartom magamat normálisnak, nehezen vagyok tűrhető, sokan is utálnak, de akik hasonlóan normálatlanok, mint én, akkor velük teljes mértékben megvagyok, és ők is velem. Hozzak példát? Hozok példát. Pár hete, és az életemre esküszöm, hogy nem ittam eleget, ahhoz, hogy részeg legyek, négykézláb másztam az utcán. Miért? Ahhoz volt kedvem. Erre Ludwig mit csinált? Lazán a hátamra ugrott, hogy menjek tovább nyugodtan. A baráti kedvesség, meg a normalitás. Ez csak Lud. Apropó, a németek bandájába tartozott Ludwig, a cuki kékszemű, Adolf, akit a sors náci szülőkkel áldotta meg, Gilbert, az őrült – nem viccelek, papírja van róla – és Ennis, aki mintha túl sok filmet nézne, és hinne a természetfeletti dolgokban. Én meg mintha számára természetfeletti lény lennék. De csak talán.

  Az esetek többségében az éjszakáimat Gilbertnél töltöttem. A srácnak igazán kényelmes franciaágya van fent a lakásában, ahol rendszerint összebújva alszunk, és mi van közöttünk? Szigorú baráti viszony, amit néha megfűszerezünk egy-egy szex partival. Csak szabad, nem? Kíváncsiak vagytok Gilre amúgy? Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem jön be, de rohadtul. Tejfölszőke haja van, elől egy kicsit hosszabbra hagyva, hogy takarja a homlokát, a szemei irritálóan sötétszürkék, de komolyan, ilyet embernél rajta kívül még nem láttam. Nem mondanám, hogy vékony, átlagos testalkata van, persze azért a hat kockája megvan, tehát van mivel menőznie. Ezenfelül angyalian tud mosolyogni, amikor valaki kivégzésről beszél. Arról, hogy nem normális meg tényleg papírja van, de ez is egy egyszerű történet. Ha minden igaz még kis pisis lehetett, nyolcnál nem több, amikor kibelezte a család macskáját. Elvileg ez a gyerekeknél normális, mármint nálunk, démonoknál biztos. Ellenben az embereknél ez sokkal inkább aggasztó, főleg akkor, ha azt mondja a szüleinek, hogy csak kíváncsi volt milyen belülről. Mármint oké, ez nem vészes. De ő az emberre is kíváncsi. Na, itt vitték őt el pszichológushoz, aki enyhén – igen, szarkazmus – vallásos lévén azt vallotta, hogy a kiskölyökbe egy démon lapul. Én mondjuk tökre örültem volna neki, ha a srác egy démon, tuti, hogy nagyon jól meglettünk volna gyerekkorunkban is. És akkor ő is legálisan belezhette volna a macskákat. Nálunk még az imp belezés is megengedett. Pedig ők az elfuserált rokonaink.

Az egyetemre tartottunk visszafelé Gilberttel, általában mindig visszakísért egy átbulizott éjszaka után, hogy reggel, még csak véletlen se fenje rám fogát semmiféle fenevad – gondolt ő itt mindenféle ágról-végről szakadt perverz csövesre. Aranyos volt, én viszont nélküle is megtudtam volna védeni magam, de már teljesen hozzászoktam, hogy jönnek értem este, aztán reggel meg valaki visszakísér. Rendszerint Gil, ugyebár, néha viszont jön az egész csapat, mert miért is ne? Alapból ember nem tehetné be ide a lábát, én meg születésem óta azt tanulom, hogy hogyan semlegesítsek meg bármiféle rúna és pentagramma hatását, ezenfelül önképzést tartottam magamnak, minden olyanból, amit itt nem tanítottak. Feltörni egy több száz éves démon által felrajzolt zárat? Hagyjuk már, több is volt a tarsolyomban. Nem véletlen voltam esélyes az uralkodóházba való bekerülés kapcsán. A szobám felé vettem az irányt, az ajtó előtt megállva Gilbert felé fordítottam a tekintetem. Aztán pár másodperc múlva a falhoz lapulva találtam magam, a kezei közé zárva. A puha ajkait óvatosan az enyémekhez érintette, aztán megcsókolt. Csak úgy szimplán, érzelemmentesen. Vigyorogva néztem rá, amikor elhajolt, és éppen indulni készült.

 - Tudod, nekem még nincs ám órám – emeltem rá a pillantásom, felvont szemöldökkel, és egy játékos mosollyal fordult vissza felém, hogy a nyakamra tudjon hajolni, én pedig egy erőteljes mozdulattal belökjem az ajtót. Aztán a mozdulat közben megálltam, és rosszat sejtően szaglásztam körbe. Valami nem stimmelt, a levegőbe nem csak az én illatom vegyült. Háttal álltam a szoba terének, ellenben Gil mindent látott, érdeklődve méregette a bent lévő valakit.

- Megölöm még valamikor az igazgatót, a picsáért nem tudnak szólni, ha… - fordultam hátra, és végül elkerekedett szemekkel mértem végig az előttem álló démont. – Bocs, Gilbert. Majd máskor – biccentettem végül a srác felé, aki egy vállvonással, és egy „bai” köszönéssel lépett ki a szobából, aztán gondolom az egyetemből.

- A lehető legjobb szobatársat kaptam ki – forgatta meg unottan a szemeit a bent álló fiú. Aztán lenézett a földre, és fentről-lefelé megnézett magának. Elvigyorodtam, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta, és egy hitetlen pillantással dőlt le az ágyra. – Ez már biztos – temette a fejét a tenyerébe. Leültem mellé az ágyra, és én is hátradőltem.

- Tudod, én még mindig nem utállak téged – mosolyogtam rá, és közelebb fészkelődtem a sráchoz, aki inkább elhúzódott tőlem. Egészen kicsi korunkban is ez volt már. Amikor a család összeült, és ez olyan havonta egyszeri alkalom volt, mindig találkoztunk. Lucifer egyik fia, ő a legesélyesebb a trónra, arról nem is beszélve, hogy rohadt nagy ereje van, de sosem volt benne annyi, hogy itt tanuljon. Nem is ismeri az iskola szabályait, és hogy mi, miért van úgy, ahogy. Ellenben engem tökéletesen ismer, és tudja, hogy jobb a távolság. Mármint, ez csak a saját biztonsága érdekében van, pedig igazán nem kell tőlem félni. Én csak szimplán imádom őt.

- Kiskorunkban le sem szálltál rólam, úgyhogy kérlek, ne kezdd megint. Nem azért jöttem ide, hogy rád figyeljek – fordította el a fejét tüntetőleg. Meglepetten kaptam utána a pillantásomat, és felültem az ágyon.

- Ne keverj össze azzal a kislánnyal, aki évekkel ezelőtt voltam – mondtam neki morcosan, majd inkább kimentem a szobából és magára hagytam őt. Pedig még sok mindent akartam tőle kérdezni.